Illusztrációk: Szabados Norbert

Hogyan kezdtem el a létkutatást? Nem úgy, hogy egyszercsak elhatároztam – én pedig létkutató leszek....

Úgy alakult az életem, hogy majd ötven évesen hazát cseréltem – és ezzel együtt a munkahelyi, családi, baráti nyüzsgést-mozgást, dinamikus életet felváltotta életemben a csend, a nyugalom, a magány. Keresnem kellett magamnak valami értelmes elfoglaltságot – és nagyon kevés volt a választási lehetőségem. Végül a gondolkodásnál kötöttem ki. – Igen ám, de miről tud az ember hosszabb időn át folyamatosan gondolkodni? – Hát önmagáról. Rájöttem – én bizony nem ismerem saját magam, eddig időm sem volt rá, meg talán igényem sem – most viszont éppen fordítva – másom sincs mint időm meg igényem....

Nagyon érdekes volt ez az önismereti úton való elindulás. Felfedeztem hogy van egy alapszabály, amely az önismerethez vezet – ez pedig az, hogy mindíg mindennel kapcsolatban megkérdem magamtól – ezt miért teszed, miért mondod, miért gondolod, miért érzed úgy, ahogy? Higyjék el – mindennek van oka, ok nélkül nem cselekszünk semmit. Meg érdek nélkül sem. Már maga az élet, a lét is érdek – az alapérdek a létfenntartási ösztön. De nemcsak kenyérrel él az ember.... Az anyagi érdekek mellett még számtalan más érdekeink is vannak – azok közül is a legkiemelkedőbb a hiúság. A lelkünket elsősorban is a hiúság vásárán költjük el.... Csak ezt nehéz magunknak beismerni, sőt felismerni, mert mi még önmagunk előtt is álruhába bújunk, önmagunkat is félrevezetjük.

Most már bevallhatom – nem volt könnyû mindíg õszintének lennem magamhoz, volt hogy szégyelltem- volt meg hogy elsírtam magam. Sírni a megkönnyebbüléstõl sírtam, mikor egy-egy rossz énemre ráismertem, rátaláltam – mert már maga a felismerés is megkönnyebbülést hoz. El sem tudjuk képzelni, hogy a léleknek milyen terhére van a mi sok rossz tulajdonságunk (hiúságunk), hogy milyen nehéz teherként cipeljük azt magunkkal, hogy mennyire megerőszakoljuk velük a lelkünket! Pedig a lelkünknek csak két dologra van szüksége – békére és szabadságra. Az érdekeink viszont olyan labirintusokba visznek el bennünket, ahol ez egyik sincs meg – sem a béke, sem a szabadság. A sok számítgatások, manipulálgatások függővé teszik minden percünket. Saját magunk nem hagyunk békét saját magunknak, és saját magunk fősztjuk meg saját magunkat a szabadságtól.

Ha az ember elindul egy úton és nem áll meg, akkor mind messzebbre és messzebbre jut. Így van ez az önmegismerés útján is. Elindulsz befelé – de meddig?- Ameddig el nem kezded keresni léted értelmét. Ha pedig már ezt kezded el keresni, akkor előbb-utóbb a bibliánál kötsz ki (a keresztény világban).

Én is eljutottam a bibliáig. Megkedveltem a bibliát – csakhogy nem nagyon értettem. Elkezdtem hát belemélyedni, fejtegetni, tanulmányozni, de majdnem odajutottam – talán jobb volt régen az, hogy eltíltották az emberektől a bibliát, és csak a hitre lehetett támaszkodni, mert tanulmányozgatás közben bizony belebonyolódik az ember a kérdésekbe... Évekig keresgéltem a legelemibb dolgokat is a bibliából, pl. olyasmit – miért boldogok a lelki szegények, kerestem a szentlelket, a szentháromságot, kerestem hogy ki a szolga és ki a szabados, kerestem az ünnepek jelentéseit (aki megfejti a vallási ünnepek jelentését, az megfejtette a biblia jó részét...). De mire megtaláltam – nem telt benne örömöm. Nekem – legalább is egyenlőre - nem tett jót a bibliakutatás – az Isten szemszögéből. Én, aki az Istenhez akartam menni, eltávolodtam tõle. Nem tudom, hogy létezhetnek-e esetleg olyan, előttem még ismeretlen tények, amelyek megváltoztatnák mostani nézetemet – mert amit eddig megtudtam, az egy (lét)katasztrófa...

Az utóbbi idõben úgy próbálom jobban megérteni a dolgokat, hogy több vallást, több vallási irányzatot próbálok megismerni, összevetni; a református mellett pl. a katólikust, a jehovát, a nazarénust, a pünkösdistákat, az adventistákat, az unitáriusokat - de a végeredmény „siralmas”.... Amikor „lemeztelenítettem” az Istent, akkor odajutottam, ahová az ősszüleink, Ádám és Éva – bûnbeestem, elhagytam az Istent, és átpártoltam tőle az Ördöghöz – ama Sátánhoz. Isten engem úgy segéljen....
Ez az út nem volt rövid – majd tíz éve tanulmányozom már a bibliát, sok bibliamagyarázatot, filozófust olvasgattam át, én jómagam is sokat filozofálgattam – a magam számára. Kerestem, kutattam az utat, és most így visszatekintve látom – a filozófia a tudás hiánya, mégis egy szükséges és hasznos dolog, a keresés nélkülözhetetlen eszköze – mert aki keres az talál; és a zörgetőnek megnyittatik (Máté7/8).

Bár a bibliát nagyon nehéz megérteni, de sok-sok munkával, érdeklődéssel csak bele lehet valamennyire látni, mert: Az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve (II.Timót. 2/9). Aki pedig tudatlan, legyen tudatlan (I.Kor.14/38).

Az Isten mindent nyíltan és őszintén megvall – és nekünk mégsem egyszerû megértenünk amit mond: És monda: Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek (Ézsaiás 6/9);

Ez talán nem is csoda. Az ember, aki egy JÓISTEN tudatában él, amikor rádöbben a valóságra, egy istenért nem akarja megérteni, felfogni, elhinni a tényeket. Attól nagyobb csapás, csalódás embert tán nem érhet, mint mikor az Istenben csalódik – az Istennel együtt a létünk alapjait véljük elveszíteni – egyszerûen kicsúszik az ember lába alól a talaj. Mert az egész emberiség léte ezekre az alapokra is van letéve.....

Az istenvesztés számomra is egy nagy katasztrófa - volt. Elveszettnek, gyámoltalannak éreztem magam, minden erő kiment belőlem, hetekre amolyan sírós hangulatba estem, és időbe telt míg felocsúdtam, észheztértem, mire azt tudtam érezni – nem kell búsulnom, hiszen éppenhogy most sütött ki rám a nap igazából, most születtem meg, csak most érzem igazából a létemet. Most vagyok aki vagyok, de én vagyok, szabad, mindenkitõl független. Most már nem másnak tartozom felelõséggel, hanem magamnak – és ezt már sokkal komolyabban veszi az ember, ez már egy sokkal felelõségteljesebb tudat, amikor tisztában vagy vele – a léted nem múlik el nyomtalanul, a létednek vannak következményei, amelyeket te érzel, és te fogsz elviselni. Itt már tisztában vagy azzal – magadon kívül nincs kire támaszkodnod, nincs kire hívatkoznod, nincs ki mögé bújnod, nem segít rajtad sem hetvenhét miatyánk, sem az Isten kegyelme (majd a továbbiakban meglátjuk hogy miért...).
Magadon kívül nincs kire támaszkodnod – de magadon kívül nem is függsz senkitol – senki jóindulatától és senki könyörületétõl. Te vagy a magad ura és a magad szolgája. Ebben az állapotban azt érzed – vége a gyerekkornak, egyszerre felnõtté váltál.

Mert hogy az Istennek mire kell az ember, az egy összettettebb dolog, de hogy az embernek mire kell egy Isten, az egyszerû– mankónak és kibúvónak. Arra, hogy rá tudja valakire hárítani a feleloséget. Csakhogy ennek ára van – merthogy mindenért fizetni kell, ingyen semmit nem adnak sehol. Sem ezen, sem a másvilágon. Az Isten pedig a világ(unk) legdrágább szolgáltatója – a szolgáltatási díj a lélek. Az Istennek csak lélekkel lehet fizetni, más fizetési eszközt nem fogad el. És ezért nem segít rajtad sem az imádkozás, sem a kegyelem. Mert ez még egyik sem ment fel a fizetési kötelezettség alól.
És leegyszerüsítve - éppen ez az, amiért az Istennek kell az ember – a lelkéért. Az Istennek az emberbõl kizárólag csak a lelke kell. Ha átadod a lelked az Istennek, akkor az Isten fia, a gyermeke vagy, Jézus – ha nem adod, akkor te vagy az átkos Sátán (ami ellenséget vagy vádlót jelent), az Ördög, a Kígyó. Semmi más nem érdekli az Istent veled kapcsolatban, semmi mást nem akar tõled, csak a – lelkedet. A jézusi lelkedet, amelybõl Jézus példát mutatott a földi élete során. A példamutatás pedig abból állt – mint Jézusnak, neked is meg kell halni „óemberként”, és feltámadni mint „újember”, aki már nem önmaga többé, hanem teljes egészében az Isten (rab)szolgája. Isten engem úgy segéljen....

A halál után minden bûn megbocsáttatik, kivéve az ádámi bûnt – olvasom egy bibliamagyarázatban - de azt már nem mondja meg a magyarázat, hogy az ádámi bûn a lélek szabadsága.

A tíz év alatt, menet közben, jó néhány könyvet, jó néhány varriációt megírtam (a magam részére) a teremtésrõl, a létünkrõl, rólunk, emberekrõl és az Istenrõl – de hát a vallások, az egyházak is ezt csinálják. Ahány egyház, annyi varriáció – habár egy alapra felépítve. - Mi az alapja a vallásoknak, milyen tapasztalatokat szerezhetünk az Istenek és a vallások által? - Kivétel nélkül minden Isten és minden vallás egyet akar velünk megtapasztaltatni - hogy önmagunkban, isteni segítség és isteni támogatás nélkül elveszünk, hogy nélkülük nemcsak elesettek, de életképtelenek vagyunk, örök halálra itélve.

Itt mindjárt meg is kérdezhetjük - jó ez nekünk? Képzelhetjük ha mi így állnánk hozzá a mi gyerekeinkhez.... Ha mi akarnánk azt a mi gyermekeinkkel hogy soha fel ne nõjenek, hogy mindég ránkszoruló, kiskorú, elesett, önnálótlan gyermekeink maradjanak, hogy mindég szükségük legyen a szülõi támogatásra, gyámságra, hogy mindég mi mondjuk meg nekik mit hogyan... Mert azt még csak megtennénk mi is, szivesen - hogy megmondjuk annak a gyereknek hogy mit hogyan - de mi van a következményekkel? Mert a következmények nem mindíg igazodnak a mi általunk meghatározott jó-rossz cselekedeteinkhez.... Jószándékkal megteszünk valamit, ami aztán visszaüt...

Egyszóval - a mi szülõi hiúságunknak is ugyan egy kicsit rosszul esik a felnövõ gyermekeinknek a tolünk való függetlensége, önnállósága, mégis csak egy õrült szülõ akarhatja az ellenkezõjét....

Meg az Isten. Mert csak ő mond ilyeneket gyermekeinek:

Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülõ Istené (Róm. 9/15-15).

Az Isten egy olyan szülõ, aki megszüli a gyermekeit, hogy aztán visszaszívja magába. Hát tesz az ember ilyet a gyerekével? Elõbb világra hozza, aztán meg visszaküldi oda, ahonnan jött..... Ez egyszerûen õrültség az ember szemében.

És az Isten mégis milliókat elhitet az õrültségeivel. Nemcsak egyszerû, vagy tanulatlan, de tanult, okos, sot értelmes, bölcs embereket is. Az Istent talán legjobban Hitlerhez lehetne hasonlítani - persze jóval nagyobb méretekben....

A tíz év alatt sokféle (téves) utat bejártam, zsákutcákat, amelyek sehová sem vezettek. Mindaddig bolyongtam, amig az Istenhez vezetõ utat kerestem, amíg azt jó útnak gondoltam. De azon az úton megoldást, sõt megnyugvást nem lehet találni. Ott az ember mindíg beleütközik a beleütközés, a megbotránkozás kövébe, ott nem fogynak el a „miért”-ek.

Így aztán érthetõ hogy nagyon sok meglepetés ért lépten-nyomon a bibliával, az evangéliumokkal, az Istennel kapcsolatban olyannyira, hogy ezt nem is tudja az ember nem átadni másoknak is....

Én egy könyvön keresztül (MÁR MEGJELENT!) szeretném átadni másoknak mindazt, amire én rájöttem a tíz év alatt, amit én megtapasztaltam. Ez a könyv a HAZÁTLAN PRÓFÉTA, amit én szivesen ajánlok figyelmükbe, és amelybõl most kivonatos részleteket olvashatnak....

Írás közben egy kis, de zavaró körülmény kísér állandóan – a forrásmunkák legnagyobb részénél megtiltják az idézéseket. Ez engem zavar és hátráltat – mert ha valaki valahol már olyan szépen és tökéletesen leírt valamit, akkor azt sajnálom elrontani és tönkretenni egy gyengébb, egy silányabb átfogalmazással, utánzással. Ebben az egészben aztán az a legérdekesebb, hogy viszont kivétel nélkül mindenki engedély nélkül idézi a bibliát! Képzeljük el, ha az Isten ezt megtiltotta volna nékünk, ha mindíg minden alkalommal mindenkinek hozzá kellene fordulni engedélyért, vagy ha idézetek helyett csak átköltve írhatnánk a bibliai dolgokról! Mennyivel szegényebbek lennénk!

De ugyanígy kár azokért a szépen megfogalmazott irodalmi értékekért is, amelyeket nem merünk idézgetni. Miért nem szabad ismételgetnünk azt, ami megérdemli az ismételgetést?
A rég elhunyt emberek azért persze mégiscsak kivételek... Még az a szerencsénk, hogy Platon, Schakespeare, Madách, József Attila meg a többiek nem kelnek fel a sírjukból pereskedni. Sõt, talán még örülgetnek is ott a másvilágon hogy nincsennek elfeledve....